te: most annyira hiányzik
bújnék

én:brühü én is

te:áá te
most köszöntetek el szinte

én: már majdnem másfél órája

két szellem is  megkörnyékezett ma. egyikük m, aki amúgy párszor eszembe jutott komikus elválásunk óta. de szerencsére zé igazi ghostbuster

szerintem ha egy fiúnak, aki azután is azt mondja, szeret, hogy végig szenvedett veled egy igazi másnapot, olyasfélét, melynek elején majdnem lehánytad a körmösödet és fél zsemlénél többet az istenér sem tudtál elfogyasztani meg a kommunikációs képességeid is a nullát közelítették, na szóval igen, neki azért el lehet hinni.

zé az enyém, nincs mese.

kóstolgatom a dolgot, amit az emberek néha szerelemnek neveznek

( szinte már undorítóan jó veled )

veszélyes az alkohol meg ő együtt, főleg ellenséges terepen.

fehér zászlót varrok, csak ne bántsanak.

köszönömE, amúgy.

aztán nyernek az érvek, a következtetések, a számadatok és a tények

pezsgőt bont az ész és kapitulál a szív

van két ember. vonzódnak egymáshoz. összejönnek. nem működik. (miért?)

pontosan olyan mint, amikor kiesnek a távirányítóból az elemek, visszarakod őket rendesen ( pozitívat a pozitívhoz, negatívat a negatívhoz ), de egyszerűen hiába nyomkodod a gombokat, nem történik semmi.

hiába erőlködsz, nem használ

elvetted a kedvem a szerelmes verebektől.

mutasd meg, hogy hogyan legyek racionális. én csak a szentimentalitáshoz értek

(az állatkert kurva jó..)

holnap kiderül, hogy az állatkert tényleg annyira romantikus-e, mint amennyire első hallásra gondoltam.

szétcsúsztak a dolgok.

kicsit félek, hogy nem találok vissza. nem szórtam morzsát, el vagyok veszve.

de végülis mindegy. ülnek a helyemen.

"talán máshol kéne lenni, az élet belső oldalán"

mondja a heaven street seven és én meg bólintok, mert azt hiszem peremterületre keveredni a legfájóbb dolog a világon. minden vonatkozásban.

egész nap itthon voltam > nem vagyok kimerült > van időm gondolkozni > van miről írnom > írok

ERGO

nem veszett el az aki voltam, csak szegény visszabújt a házba, mint az éticsiga. meg van még az igény, adódik indítatás, és észre tudom venni az alkalmat, csak a hétköznapok olyanok mint valami kábító szer amit minden reggel a vénámba lőnek.az a dolguk, hogy elvegyék a meditatív valóság létjogosultságát, vagyis mókuskerékhez láncoljanak, és ne érdekelje őket ha szédülök.

vissza akarom kapni a paradoxonos érzetet. szenzitívé akarok vállni, elég volt a zsibbadtságból!

sosem hittem volna el, ha nem velem történik, de az élet igenis tud produkálni filmbe illő véletleneket. ( kinézel egy török karatést a reptéren és amikor végre megtalálod a 13/f-es helyet a gépen rádöbbensz, hogy ő fog melletted ülni. ráadásul szakad az eső, villámlik és ő másodszorra repül, ezért aztán a zötykölödős leszállásnál elkapja a kezed, megszorítja. támogatásra van szüksége. és érzed, hogy ha pár percel tovább zötykölődnétek...)

amúgy a lengyel-magyar barátságot elismerem és aláírom, csak a kommunikációs csatorna létrejöttével adódnak problémák.

titeket meg nagyon szeretlek, egytől egyig, külön-külön,na de azért mégis inkább együtt-EGYÜTT.

a tény maga úgyis megváltozhatalan. a többit meg úgyis elfelejtem

a ház előtt állva:

- most pont fél órája kéne otthon lennem.

csend. a pulcsija kötőjével játszok.tagadhatatlanul meg vagyok bántva. mélységesen. a legkisebb idegszálamnak is fáj. igazából nincs oka, csak annyi, hogy itt vagy, megölelsz szó nélkül.megcsókolsz, de tudom, hogy ez nem sokat jelent. beszélsz hozzám, de nem mondasz semmit. pedig látod rajtam, hogy jár az agyam, hogy tényeket akarok, irányt,okot,célt, hogy mi miért is állunk a házunk előtt, amikor már rég bent kéne lennem. tehetetlen vagyok, a madzaggal babrálok és komolyan a sírás határán egyensúlyozok. nem úgy mennek a dolgok, ahogy én akartam. le se szarod igazából, hogy én hogy akartam.és annyira bánt, hogy folyamatosan, újra meg újra megfogalmazódik bennem a tény, hogy szeretlek.illetve talán inkább az, hogy mindig mindig mindig azt hiszem, hogy meg fogsz változni. hogy kicsit talán megtanulod majd kimutatani azt amit érzel. hogy egy kicsit majd nem hagysz bizonyosság nélkül.aztán végül kijelented, hogy furcsa egy kapcsolat a miénk, és dühös leszek. annyira dühös, hogy szívem szerint szó nélkül felpofoználak, vagy az árkunkba löknélek. nem érted, hogy már nincs időnk ilyen gyerekes játékokra? tavaly június óta ezt csináljuk, tudom, hogy te is emlékszel. most meg két hónap és elmész. mit elmész, eltűnsz basszameg. csak úgy szó nélkül és te nem érzed, hogy ez mennyire nem fair.pedig mindenre emlékszem. amikor először belém hasított az az érzés. a stégen álltunk, a duna partján. hatalmas társaság, nem tudom, hogy mikor kerültetek oda. ott álltál mellettem, egyszerre néztünk egymásra. magas voltál,széles vállú, rikítóan kék szemű.felismerés, gyors szia és elrugaszkodtunk. bele a maróan hideg dunába. valószínűleg soha nem felejtem el azt a fél percet. és te sem fogod, hiszen ezt tudom. látom, érzem, értem. de mindig pont azt csinálod, amit nem kéne. most sem írsz, pedig nagyon szarra sikerült ez az elválás, vagy mi. mondtam, hogy tudom, hogy most jó sokáig nem fogunk találkozni. csendben maradtál. rád néztem és annyit mondtál, hogy de. én meg csak nevettem, mert ez a két betű, megint annyira tudott bántani. és most meg annyira egyedül érzem magam, és annyira tudlak utálni, hogy magam is meglepődök rajta. odi et amo, ahogy catullus is mondta. úgy néz ki ez az ,alap.ez a felállás, ezt kell elfogadni. most, hogy írtam egy kisregényt erről azegészről, már kicsit jobban érzem magam, de azé így sem jó. mármint a legkevébbé sem na mindegy inkább abba hagyom, mert meddő vita ez önmagammal, sehová sem jutok    ...............................................................................

K: legszebb öröm a káröröm, én azt mondom.

én: ja, főleg ha a saját károdon röhögsz:D

a tangens függvény értéke folyamatosan közelíti a  π/2-t. megszakíthatatlanul, a végtelenségig. és ennek ellenére soha nem éri el.

ó istenem, mennyi dráma van a matematikában!

a tegnap esti köd máris teljesen irreálisnak tűnik